Az egyik legelcsépeltebb és legidegesítőbb lehetőség egy furcsa történet befejezésére, hogy „mindez csak a képzelet szüleménye volt”. J.K. Rowling nagysikerű könyvsorozata ugyan nem így végződik, de...

A hétkötetes sorozat szó szerint egy varázslatos történetet mesél az olvasónak. A sanyarú sorsú kisfiút egy napon megmentik a gonosz rokonok karmai közül, hogy egy kalandokkal, szerelemmel és sikerrel teli életet élhessen. Ha azonban kissé közelebbről megvizsgáljuk a sorok között rejlő információkat, akkor kiderül, hogy mindez a valóságban is megtörténhet, azzal a különbséggel, hogy ott a kis Harry soha nem hagyja el azt a bizonyos lépcső alatti szekrényt.

A legfontosabb eleme ennek az elméletnek az, hogy Harry Potter egy fizikailag és érzelmileg is bántalmazott kisfiú, aki egész életében rettenetes körülmények között élt. A történet elején a korábban említett, börtöncellára emlékeztető lépcső alatti szekrénybe zárva találkozunk először a főhőssel, akit egy apró, sovány termetű gyerekként ír le a szerző, mely egyértelmű jele az alultápláltságnak. Gyerekkönyv lévén meglepő lenne, ha rendszeres verésekről is szó esne, de az elhangzik, hogy Harry hozzászokott már az életveszélyes fenyegetésekhez. Emellett azt is tudjuk, hogy az őt nevelő Dursley család tagjai gyakran tesznek úgy, mintha nem is létezne, mely nem éppen a legjobb módszer egy egészséges elme kialakítására.

És itt jön a nagy változás: éppen, amikor a sorozatos bántalmazások miatt betelne a pohár, megjelenik egy repülő motoron érkező, óriás varázsló, hogy a kisfiút magával vigye egy olyan világba, ahol gazdag,rengeteg barátja van, fantasztikus sportoló és mindemellett kivételes képességű mágus.

Az ilyen történetek egyáltalán nem ismeretlenek a gyermekpszichológia világában, hiszen a súlyosan bántalmazott vagy elhanyagolt fiatalok kedvelt túlélési technikája, hogy létrehoznak egy, a valóságtól teljesen elszakadt fantáziavilágot, és inkább abban élik tovább életüket.

De hogyan magyarázhatná meg ez a könyv további hat kötetét? Harry Potter története nem csupa móka és kacagás, kifejezetten gyakoriak benne a szörnyek, a balesetek, a halálozások, és gonosz szereplőkből sincs hiány. Gondoljunk csak arra, hogy Harry rendszeres látogatója a Roxfortban működő egészségügyi intézménynek. Míg barátai olyanok miatt kerülnek oda, hogy macskává változtak vagy kővé dermedtek, addig Harry rendszeresen csonttörésekkel és koponyasérülésekkel érkezik, melyek éppenséggel a bántalmazott gyerekek leggyakoribb panaszai. Az, hogy „leestem a lépcsőn” egy gyermek esetében nincs sokkal messzebb attól, hogy „egy manó elvarázsolt egy repülő acéllabdát, ami addig üldözött, amíg eltörte a karomat”.

A védekező mechanizmus által gyártott képtelen történetek az idő múltával olyan komplex hálózatot alkotnak, hogy kialakulnak ellentmondások, hibák (pl: ugyan van egy rakás, tökéletesen működő időgép, de inkább cafatokra szaggatott lélekdarabokat rejtő tárgyakra vadászunk). A Rowling könyvek ebben is bővelkednek, sőt, számos kritikus szerint ez a sorozat legkomolyabb hiányossága. Ha elfogadjuk az elmebeteg Harry elméletét, akkor újból minden értelmet nyer. Ahogy kisfiúból fiatal felnőtté válik a főhős, egyre bonyolultabb magyarázatok kellenek azokra az agyament ötletekre, amik még kiskorában jutottak eszébe, hogy összetartsa a túléléshez elengedhetetlen fantáziavilágot.

Két lehetőség van. Vagy Rowling volt kénytelen az évek során betömködni a sebtében kialakított és meglepően sikeres varázslóvilág lyukait, vagy már a kezdetektől fogva egy rendkívül precíz, de annál szomorúbb lélektani leírás bontakozott ki előttünk egy varázslótanonc kalandjainak álcázva. Nem tudjuk, és nem is biztos, hogy szeretnénk tudni.