Volt egyszer egy jóságos öreg mágus, aki bőkezűen és bölcsen használta varázserejét szomszédai megsegítésére. Tudományának valódi forrását nem tárta fel, helyette úgy tett, mintha varázsitalai, bűbájai és ellenmérgei maguktól készülnének egy kis kondérban, a „szerencsefazékban”, ahogy nevezni szokta volt. A környékbeliek hozzá fordultak gondjukkal-bajukkal, ő pedig mindig szíves-örömest kavart egyet a kondéron, s űzött el minden bánatot.

Az öreg varázslót szeretet övezte, szép kort is ért meg. Mikor aztán meghalt, minden ingóságát a fiára hagyta, aki azonban nem örökölte atyja nyájas természetét. Hitványnak tartott minden varázstalan embert, s gyakran hányta atyja szemére, hogy boldog-boldogtalannak mágikus segítséget nyújt.

Az öreg varázsló halála után a fiú a régi fazékban egy kis csomagra bukkant, melyen az ő neve állt. Aranyat remélve kinyitotta, de nem talált benne mást, csak egyetlen vastag talpú, puha papucsot, ami kicsi is volt a lábára, s a párja is hiányzott. A papucsba dugott pergamenszeletkén ez állt: „Hőn remélem, fiam, hogy nem lesz szükséged rá.”

A mágusfiú átkozta atyja vénségtől lágyult agyát, visszadobta a papucsot a kondérba, s eltökélte, hogy az edényt eztán csak szemetesvedernek használja.

Még azon az estén egy parasztasszony kopogtatott be a fiatal varázsló házába.

- Megszemölcsösödött az unokám, uram – panaszkodta. – Jó atyád ilyenkor mindig kevert neki egy gyógyító főzetet abban a régi fazékban…

- Takarodj! – förmedt rá a fiú. – Mit érdekelnek engem a pereputtyod bibircsókjai!

Azzal becsapta az ajtót az öregasszony orra előtt.

Abban a szent pillanatban hangos kongás-bongás zendült fel a konyhában. A varázsló pálcát gyújtott, benyitott a helyiségbe, és elámult: atyja régi fazeka rézlábat növesztett, s most azon ugrált egy helyben, rémisztő zajt csapva a konyha kőpadlóján. A varázsló csodálkozva lépett az edényhez, de elborzadva hátra is hőkölt, mikor látta, hogy az egylábú fazekat szemölcsök borítják.

- Förtelmes kacat! – kiáltott fel, s megpróbálta eltüntetni a fazekat, de nem sikerült neki. Kísérletet tett rá, hogy bűbájjal megtisztítsa vagy akár csak kiűzze a házból, de minden varázsa csütörtököt mondott. A fazék pedig kiugrált a nyomában a konyhából, s követte őt fel az emeletre, a szobájáig, kongva-bongva a fagrádics minden fokán.

A varázsló azon az éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludt. A szemölcsverte vén fazék hajnalig ott zajongott az ágya mellett, s azután sem tágított mellőle, hogy felkelt és reggelizni indult. Bamm-bamm-bamm, zengett a rézlábú fazék, s a varázsló még egy falást sem evett a kásájából, mikor újfent kopogtattak az ajtón.

A küszöbön egy éltes ember állt.

- Az öreg szamaramról volna szó, uram – magyarázta. – Elkóborolt vagy ellopták, s nélküle nem tudom kivinni az árumat a piacra. Ha nem kerül meg, ma este üres hassal fekszik le a családom.

- Nekem pedig most üres a hasam! – felelte haragosan a varázsló, és becsapta az öreg előtt az ajtót.

Bamm-bamm-bamm, zengett a rézláb a padlón, de a kongás-bongásba már más hangok is vegyültek: szamárbőgés és éhező emberek nyöszörgése tört fel a fazék gyomrából.

- Maradj veszteg! Hallgass el! – förmedt rá a mágus az edényre, de hiába volt minden bűbája s átka, bármerre járt, bármit csinált, a szemölcsös fazék naphosszat ott pattogott a sarkában, kongva-bongva, bőgve és nyöszörögve.

Aznap este harmadszor is kopogtattak a varázsló házának ajtaján. Egy menyecske állt a küszöbön, s úgy zokogott, mintha meg akarna szakadni a szíve.

- A kisbabám nagyon beteg – panaszolta. – Kérlek, uram, segíts rajtunk! Jó atyád azt mondta, jöjjek el, ha baj van…

De bizony a varázsló most is becsapta az ajtót.

Az átkos fazék pedig színültig megtelt sós vízzel, még több szemölcsöt növesztett, s miközben tovább bőgött és nyöszörgött, ugráltéban könnytócsákat locsolt szét a padlón.

Ezután többen már nem fordultak a varázslóhoz segítségért, de a fazék hírt adott a falubeliek minden bajáról: néhány nap múlva már nemcsak bőgött, nyöszörgött, locsolt, ugrált és szemölcsösödött, de hörgött, öklendezett, keservesen sírt és kutyamód nyüszített is, s mindemellett rohadt sajtot, savanyú tejet és falánk meztelencsigákat köpködött.

A varázsló sem aludni, sem enni nem tudott a fazéktól, de hiába próbálta, nem tudta se elküldeni, se elhallgattatni, se rábírni, hogy veszteg maradjon.

Egyik éjjel aztán nem bírta tovább.

- Jöjjetek hát, hordjatok ide minden bút-bajt, nyűgöt és bánatot! – kiáltott fel elkeseredetten azzal kiugrott a háza ajtaján, s a pattogó fazékkal a nyomában kiszaladt a faluba vezető útra. – Jöjjetek! Kaptok tőlem jó tanácsot, gyógyírt és vigaszt! Itt van atyám fazeka, itt a segítség!

A varázsló az átkos fazéktól űzve végigrohant a falun, s futtában jobbra is, balra is szórta a varázst.

Az egyik házban a kislánynak álmában eltűntek a szemölcsei; egy begyűjtő bűbáj hazaröpítette az öreg szamarat a messzi csalitosból, ahova elkóborolt, és szépen letette az istállóban; boszorkány-fűfőzet hullott a beteg csecsemőre, s az reggel vidáman, pirospozsgásan ébredt. Minden bú-baj sújtotta házba jutott segítség, és a fazék lassanként abbahagyta a nyöszörgést meg az öklendezést, elcsendesedett és fényesre tisztult.

- És most mi lesz, Fazék? – kérdezte pirkadatkor a fáradságtól reszkető varázsló.

Az edény ekkor kiköpte magából a fél pár papucsot, amit gazdája visszadobott bele, és hagyta, hogy a varázsló a rézlábra húzza azt. Együtt indultak el hazafelé, s a fazék immár nesztelenül ugrált az úton. A varázsló pedig attól a naptól fogva ugyanúgy istápolta a falubelieket, ahogy egykoron atyja tette, nehogy a fazék ledobja papucsát, és újra pattogni kezdjen.

(Forrás: J.K.Rowling -- Bogar bárd meséi)

~¤~ Vissza a Menübe! ~¤~

~¤~ Vissza a Főoldalra! ~¤~