A szerencse színes szökőkútja

Volt egyszer hajdanán valamerre egy elvarázsolt kert, amit magas falak és erős bűbájok vettek körül, s abban a kertben egy domb tetején ott pompázott a szerencse színes szökőkútja.

Esztendőnként egyszer, amikor a leghosszabb a nappal, pirkadat és napnyugta között egyetlenegy boldogtalan halandó bebocsátást nyert a kertbe. Utat törhetett a szökőkúthoz, s megfürödhetett annak vizében, hogy aztán holtáig szerencsés és boldog legyen.

A nevezetes nap előtt szerte a királyságban százszámra keltek útra az emberek, hogy a felkelő nap már a kert falánál találja őket. Férfiak és nők, gazdagok és szegények, ifjak és vének, mágiában jártasak és járatlanok gyülekeztek ott az éji sötétben, s mindegyikük azt remélte, hogy ő lesz az az egy, aki beléphet a kertbe.

Valahol hátul a tömegben összeverődött három, bánata terhét cipelő boszorkány, akik, míg a pirkadatra vártak, elmesélték egymásnak boldogtalanságuk történetét.
Az első boszorkányt, akit Ásának hívtak, olyan nyavalya támadta meg, amelynek egyetlen gyógyító sem ismerte az ellenszerét. Ása azt remélte, hogy a szökőkút megszabadítja őt a kórságtól, és hosszú, boldog élettel áldja meg.

A második boszorkánynak, Altédának egy gonosz varázsló elrabolta a házát, az aranyát és a pálcáját. Ő abban reménykedett, hogy a szökőkút jóvoltából véget ér szegénysége és tehetetlensége.

A harmadik boszorkányt, kinek neve Amáta volt, elhagyta a férfi, akit mindenkinél jobban szeretett. Úgy érezte, sebzett szíve sosem gyógyul be, s azt remélte, a szökőkút megszabadítja bánatától s reménytelen vágyakozásától.

A három nő a kölcsönös szánalomtól vezérelve megegyezett abban, hogy ha valamelyikük bejut, magával viszi a másik kettőt, s egyesült erővel próbálják elérni a szökőkutat.

Mikor a nap első sugara felragyogott az égen, rés nyílott a kert magas falán. Az embertömeg odatódult, s ki-ki kiáltva hangoztatta igényét a szökőkút kegyére. A résen át növények indái kúsztak ki a kertből; átkígyóztak a tolongók tömegén, és rátekeredtek az első boszorkány, Ása csuklójára. Ása megragadta a második boszorkány, Altéda karját, Altéda pedig elkapta a harmadik boszorkány, Amáta talárját.

Amáta ruhája viszont beleakadt egy bús arcú lovag páncéljába, aki egy csontsovány ló hátán ült.

Az indák a fal résén át behúzták a kertbe a három boszorkányt, s velük együtt a lováról lerántott lovagot.
A hűvös hajnalban felharsantak a kint rekedtek dühös kiáltásai, aztán a fal bezárult, és egyszerre néma csend lett.

Ása és Altéda haraggal fordult Amátához, amiért az akaratlanul bár, de magával hozta a lovagot.
- A szökőkútban csak egyikünk fürödhet meg! Hármunk közül is elég nehéz kiválasztani, ki legyen az, nemhogy négy közül.

A lovag, akit a falon kívüli világban Sir Luckless néven ismertek, mostanra rájött, hogy társnői boszorkányok. Mivel ő maga nem bírt varázserővel, és nem volt mestere se öklelésnek, se kardforgatásnak, se egyébnek, amiben varázstalan ember kitűnhet, úgy vélte, reménye sincs előbb érni a szökőkúthoz, mint versenytársai. Kijelentette hát, hogy ő maga inkább visszatér a falon kívülre.

E szavakra aztán Amátát futotta el a méreg.

- Nyúlszívű! – szapulta a férfit. – Húzd ki a kardod, lovag, és segíts célba érnünk!

Így hát a három boszorkány és a bús lovag együtt vágott neki az elvarázsolt kert ritka gyógyfüvek, gyümölcsök s virágok buja sokaságával szegélyezett, napsütötte ösvényeinek. Akadály egy sem állta útjukat, míg el nem értek annak a dombnak a tövébe, amelyen a szökőkút állott.

Ott azonban, a domb lába köré tekeredve egy szörnyű nagy, fehér féreg feküdt. A vándorok közeledtére feléjük fordította vak szemét s ocsmány, puffadt pofáját, és e szavakat hallatta:

„Fizessetek fájdalmatok jelével!”

Luckless lovag kivonta kardját, hogy megölje a bestiát, de pengéje eltörött. Altéda köveket hajított a féreg felé, Ása és Amáta pedig varázslatokkal próbálták a szörny erejét vagy legalább éberségét legyőzni, de pálcájuk semmivel sem bizonyult hatékonyabb fegyvernek, mint társnőjük kövei vagy a lovag vasa: a féreg nem engedte tovább őket.

A nap egyre magasabbra vándorolt az égen, s Ása kétségbeesésében keserves sírásra fakadt.

Ekkor a hatalmas féreg az arcához érintette képét, és felitta kicsorduló könnyeit. Szomját csillapítva azután félrekúszott, hogy még délidő előtt elérik a szökőkutat.
A kaptató feléhez érve azonban földre rótt szavakat pillantottak meg:

Luckless lovag elővette utolsó garasát, s a domboldal füvére helyezte, de a pénz elgurult és eltűnt. Ezután mind a négyen továbbindultak, de hiába gyalogoltak még órákon át, egy tapodtat sem haladtak előre; a dombtető ugyanolyan messze maradt tőlük, és egyre a lábuk előtt látták a földre írt felszólítást.

A vándorokon csüggedés vett erőt, mert a nap már túljutott delelőjén, és süllyedni kezdett a távoli horizont felé. Azonban Altéda gyorsabban és kitartóbban gyalogolt a többieknél, s bár ő sem jutott feljebb az elvarázsolt dombon, egyre biztatta társait, hogy kövessék példáját.

- Bátorság, barátaim, ne lankadjatok! – kiáltotta, letörölvén a verejtéket szemöldökéről.

Mikor a csillanó cseppek a földre hullottak, az utat elzáró írás eltűnt, s a négy vándor észrevette, hogy ismét képesek felfelé haladni.

A második akadály elhárultán örvendezve, nagy sietséggel indultak tovább. Végül megpillantották a szökőkutat, mely kristályként ragyogott a dombtetei fák és virágok lugasában.

Azonban mielőtt odaértek volna, feltűnt előttük egy folyó, mely körülhömpölyögte a dombtetőt, elállva útjukat. A tiszta víz mélyén a mederben sima kő feküdt, s e szavak voltak írva rá:

„Fizessetek múltatok kincsével!”

Luckless lovag pajzsát csónakként használva át akart kelni a folyón, de a pajzs a mélybe süllyedt alatta. A három boszorkány kihúzta őt a vízből, majd megpróbálták átszökkenni a túlpartra, de a folyó nem engedte át őket, s eközben a nap egyre kúszott lefelé az égen.

A négy vándor nem tehetett mást, töprengeni kezdett a kőre írt felszólítás értelmén. Amáta jött rá elsőként. Elővette pálcáját, kivonta vele elméjéből az eltűnt szerelmével töltött boldog órák összes emlékét, s azokat mind a folyóba hullatta. Az ár elsodorta az emlékeket, a következő pillanatban pedig átkelésre alkalmas kövek emelkedtek ki a vízből. A három boszorkány s a lovag végre elérhette a dombtetőt.

Ott csillogott előttük a szökőkút, még az addig látottaknál is ritkább gyógyfüvektől és pompásabb virágoktól koszorúzva. Az ég ekkor már rubinvörösben égett, ideje volt hát eldönteniük, ki fürödjék meg a kút vizében.

Ám még mielőtt elhatározásra juthattak volna, a gyönge Ása a földre rogyott. A fáradságos út a dombtetőre úgy kimerítette, hogy félő volt, meghal.

Három barátja a kúthoz akarta vinni őt, de a szenvedő Ása esedezett, hogy ne törődjenek vele.

Altéda ekkor sietve összegyűjtötte a leghasznosabbnak hitt gyógyfüveket, Luckless lovag kulacsában vízzel keverte őket, s az erősítő ital a haldokló szájába csorgatta.

Ása azon nyomban erőre kapott, és felállt, mi több, rettentő kórságának minden tünete nyomtalanul elmúlt.

- Meggyógyúltam! – kiáltott fel. – Nincs már szükségem a szökőkútra, fürödjön Altéda!

Altéda azonban inkább szorgosan tovább gyűjtötte a gyógynövényeket a kötényébe.

- Ha ezeknek a növényeknek a segítségével ki tudom kúrálni ezt a betegséget, rengeteg aranyat kereshetek! Fürödjön Amáta!

Luckless lovag bólintott, s a szökőkút felé tessékelte Amátát, de a boszorkány csak rázta a fejét. A folyó elmosta bánatát; immár belátta, hogy szerelme gonosz és hűtlen volt hozzá, s boldog lehet, hogy nem kell látnia többé.

- Jó uram, te fürödj meg, legyen ez lovagi erényeid jutalma! – mondta Sir Lucklessnek.

Így hát a lenyugvó nap utolsó sugarainál a páncélos lovag a szökőkúthoz lépdelt, és megfürdött a vízben. Hihetetlen szerencséje megszédítette, nem győzött ámulni rajta, hogy a százak közül végül ő ért célba.

Mikor a nap eltűnt a horizont mögött, Luckless lovag a diadal dicsfényétől övezve kikelt a vízből. Rozsdás páncéljában térdre hullott Amáta előtt, kinél jólelkűbb és bájosabb teremtést sosem ismert. Sikertől kipirult orcával magának kérte hölgye kezét és szívét, s Amáta lelkébe öröm költözött, mert tudta, a lovagban olyan férfira lelt, ki méltó kezére s szívére.

A három boszorkány és Luckless lovag kart karba öltve indult le a dombról. Mind a négyükre hosszú, boldog élet várt, s holtukig nem sejtették, hogy a szökőkút vizén nem ült semmilyen varázslat.

(Forrás: J.K.Rowling -- Bogar bárd meséi)

~¤~ Vissza a Menübe! ~¤~

~¤~ Vissza a Főoldalra! ~¤~