A fekete ruhás nő egy klasszikus kísértethistóriát mesél el, formabontás és újítás nélkül. Ez a hagyománytisztelő megközelítés kifejezetten az előnyére válik a filmnek, viszont egyben ki is jelöli annak korlátait. Bőven van itt mitől félni, megijedni, viszont meglepődni nem lehet semmin. Hacsak azon nem, hogy Daniel Radcliffe-ben megvan az esély, hogy előbb-utóbb nem csak Harry Potter fog róla eszünkbe jutni.

Nyilvánvaló, hogy a legtöbb ember a varázslótanonc gúnyájától immáron szabadulni próbáló Daniel Radcliffe miatt fogja megnézni ezt a filmet. Fontos ezért megjegyezni, hogy azok, akiket elkerült a Potter-láz, és megszokásból erre a mozira is legyintenek, hibát követnek el. A fekete ruhás nő-t (The Woman in Black) az a James Watkins rendezte, aki a Gyilkos kilátások-kal az előző évtized egyik legerősebb horrorját tette le az asztalra. A film, a nyolcvanas években csődbement, de pár éve újjáalakult, nagy hagyományokkal rendelkező angol horrorstúdió, a Hammer égisze alatt készült, ahol a műfaj olyan ikonikus alakjait gondolták újra nagy sikerrel, mint Dracula, Frankenstein, vagy a Farkasember. Ők hozták divatba a leszbikus vámpírmozikat (Vámpír szeretők, Gyilkos ikrek) a hetvenes évek legelején. A fekete ruhás nő egy nyolcvanas évek elején megjelent könyv feldolgozása, amiből a moziváltozatot megelőzően már készült egy tévéfilm, és íródott egy színházi darab. Valamit nagyon kell tudnia ennek a történetnek, ha ilyen rövid idő alatt, ennyi adaptációt megért.

Arthur Kipps (Daniel Radcliffe) egy londoni ügyvédi iroda alkalmazásában áll. Fényes karrier előtt is állhatna, ha tudna a munkájára koncentrálni. Erre azonban képtelen, mivel nem tudja elengedni halott feleségét. Az élethez igazából már csak négy éves kisfia köti. Főnöke egy utolsó esélyt ad neki: el kell utaznia egy vidéki kisvárosba, ahol egy nemrég elhunyt özvegy házának tulajdonviszonyait kell elrendeznie.

Ha papírra kéne vetnünk, hogy mi kell egy hagyományos, kosztümös kísértettörténethez, nagy valószínűséggel ugyanazokat az összetevőket írnánk fel, amik a filmben is megjelennek. Állandóan gomolygó köd, töredezett sírtáblák, vészjósló erdők, mocsarak, először csak bizalmatlanul, majd egyre ellenségesebben viselkedő helyiek, egy múltbéli tragédia, amiről kezdetben mindenki tud, csak a főhős nem, egy ódon hangulatú, elhagyatott kastély, és persze egy szellem, amely a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Még az olyan részletek is, mint a kastély falán logó, rég elhalálozott rokonok portréi, vagy az inkább ijesztő, mint megnyugtató gyerekjátékok is mind a helyükön vannak. A Hammer-örökség leginkább a díszletek kidolgozottságában, az erős hangulatteremtésben fedezhető fel.

Nehezen feledhető az a kép, amikor Kipps először közelíti meg a kastélyt. A szigethez vezető út csak apálykor járható, egyébként ellepi a tenger. Az omladozó épület egy sűrű erdő közepén magasodik. Tipikusan az a környezet, ahol még a legracionálisabb személy is összerezzen, ha reccsen egy ág, vagy becsapódik egy ablak. Mi van, ha mégsem vagyok egyedül?

A régmúlt horrorjainak világához nyúl vissza A fekete ruhás nő, és a mai szemnek is rémisztő módon építi fel világát. A kezdeti tempó sem hasonlít a most megszokotthoz, nem kezd el rögtön terrorizálni, hanem először felvázolja a viszonyokat, időt ad arra, hogy megismerjük a karaktereket. Az első húsz perc láttán még az a kérdés is megfogalmazódhat sok nézőben, horror ez egyáltalán? Nincsen semmi új ebben a megközelítésben, még csak évtizedeket sem kell visszaugrani az időben, az Árvaház is ilyen volt pár éve. De akkor is üdítő látni, hogy megint van ilyen. A mostani zsánerdarabok legtöbbször elfelejtkeznek a nyugtalanító környezetrajz fontosságáról, nem támaszkodnak a képzelet erejére, csupán egyre visszataszítóbb gusztustalanságokkal próbálnak hatást elérni. A Fűrész számolatlanul készülő folytatásai, vagy az Emberi százlábú világosan megmutatták, hogy ez a vonal zsákutca.

A film második harmadában aztán, amikor Kipps egyedül próbál átvészelni egy éjszakát a házban, elszabadul a pokol. Ritka az olyan intenzitású ijesztgetés, mint amit ez a rész produkál. Mindenki ismeri azt az élményt, amikor az ember félelmében félretekint, de hajtja a perverz kíváncsisága, is inkább nézi tovább a vásznat. Ezt itt megkapjuk.

Sajnos azonban, egy ügyesen megkomponált ijesztgetésre (a hintaszékest sosem fogom elfelejteni), mindig jut egy olcsó húzás is, amikor hirtelen hangrobbanással, vagy egy kamerarántással próbálják kiugrasztani a nézőt a székéből. Szükségtelenül, mert a feszültség ezek nélkül is óriási. Későbbiekben, a mocsaras jelenet is kiválóan szemlélteti a rendező istenadta tehetségét a feszültségkeltéshez, és ott már a hangerő tekergetése, vagy indokolatlan bevillanások nélkül éri el mindezt.

Daniel Radcliffe komolyan vette a szerepet, és beleadott mindent. Amikor rettegnie kell, meggyőzően teszi, amikor eltökélten kell néznie, ugyanolyan hitelesen teszi. Arról azonban nem tehet, hogy alkatilag nem volt ideális választás a főhős szerepére. Lehet ezt a Harry Potter számlájára is írni, de kölyök ábrázata miatt nagyon nehéz róla elhinni, hogy családos ember, hogy volt egy felesége, van egy fia. Odaadása, kibontakozó tehetsége viszont kétségbevonhatatlan. Most egy hozzá igazából illő szerepet kell találnia.

Watkins rendezése elmarad a Gyilkos kilátások-ban látott egyenletesen magas minőségtől. A film leggyengébb pillanatai megmutatják, milyen lelombozó tud lenni egy horror, amikor az ijesztgetés mechanikussá válik. Legjobb pillanataiban azonban műfaji vetélytársai szemébe nevet, mert amíg azok erőlködve próbálják a határokat feszegetni, és jobbára kudarcot vallanak, addig A fekete ruhás nő egy szokványos történetet mesél el, rettentő hatásosan. Meglepő fordulatokat hiába keresünk benne, de egy pillanatra sem ósdi, vagy unalmas. Bebizonyítja, hogy az emberiség ősi félelmeiről szóló rémmesék, a mai napig, változatlan formában is érvényesek.